It's You [ Heechul ]

Már amikor először elhozott téged hozzánk Donghae tudtuk, hogy mindannyiunk életet fel fogod forgatni. Ahogyan enyémet, bevallom őszintén, nem számítottam. Hisz szinte még gyerek voltál akkor.

Teltek múltak a napok, s egyre többet voltál nálunk. Rajongóink nagyon aranyosnak találtak téged, s bár kicsit féltékenyek voltak rád, amiért napokat tölthettél velünk, de mégis mindig mosolyogva fogadtad, akármit is mondtak neked.

Unalmas, próbákkal teli napjainkba vidámságot csempésztél, s hála neked mi is jobban ragyogtunk a színpadon. Figyelmességeddel és kisugárzásoddal mindannyiunk szívébe beloptad magadat. Reggelente szinte lestük az ajtót, hogy mikor érkezel meg, hogy feldobd napunkat. Emlékszem, mindig hoztál nekünk valami kis apróságot. Süteményt, édességet, gyógyteákat. Gondunkat viselted, s mindig kitartottál mellettünk.

Bevallom neked, bár tudom hiába, hogy már az első pillanattól kezdve éreztem, hogy te más lány vagy, mint akikkel eddig találkoztam. Egyszerűen... Te őszinte voltál, természetes, s mérhetetlenül toleráns összes hülyeségünkkel szemben. Nem vártál el tőlünk semmit, s nem féltél szemünkbe mondani véleményedet, vagy ha bajod volt velünk. Sokszor kerültem nevelő szavaid alá, s ahogy telt-múlt az idő, azt hiszem rájöttem, hogy mi volt a célod. Akarva vagy akaratlanul, de formáltad személyiségemet, s segítettél rátalálni igazi önmagamra.

Bár nem velem lógtál és beszélgettél a legtöbbet, mégis úgy éreztem, hogy velem mindig egy kicsivel többet törődtél. Mikor Eunhyukkal játszottatok kedvenc játékoddal, az osu-val, gyakran pillantottál fel rám, aki csak ült mögötted a kanapén és figyelte játékotokat. Reggeli ajándékaid mellé néha kaptam külön apróságot is, amiről úgy gondoltad, hogy tetszeni fognak. Egyet sem dobtam ki, s különleges cukorkáidat sem ettem meg. Meg akartam őrizni, mert fontosak voltak nekem ezek a kis apróságok. Mert tőled kaptam őket.

Emlékszem a napra, mikor kihívtam Donghaet a teraszra, hogy kérdezzek valamit tőle. Féltem, hogy esetleg eltilt tőled, de muszáj volt megkérdeznem. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy mit érzek irántad és ezt a te tudatodra is akartam adni. Sokszor elképzeltem, hogy mit csinálnék veled, hogyan viszonoznám kedvességedet. Bevallom, gyakran álmodoztam veled. Teljesen az ujjad köré csavartál csupán lényeddel.

Csapattársam arcán kedves érdeklődéssel jött utánam. Talán fogalma sem volt róla, hogy mit szerettem volna kérdezni. Talán már tudta. Kint megálltunk egymás mellett. Mindketten a csillagos eget bámultunk. Próbáltam megfogalmazni kérdésemet, figyelve minden szavamra. Nem akartam, hogy azt higgye, csak kihasználni akarlak. Mikor elég erősnek éreztem magam, sóhajtva fordultam felé. Halkan megköszörültem torkomat, s halkan tettem fel kérdésemet. Nem azért, biztos voltam benne, hogy téged szeretnélek szeretni, de mégis cserbenhagyott hangom. Tisztán emlékszem milyen döbbent fejet vágott a fiú. Komolyan néztem rá, magamba gyűrve minden zavaromat. Azt akartam, hogy tudja, tényleg ezt szeretném. Szeretni téged és mindentől óvni.

Aztán Donghae kimondta azokat a szavakat, amelyek nem várt érzéseket hoztak szívembe. Fel sem tudtam fogni, hogy ez mit jelent a számomra.

Kezeim remegnek, miközben igyekszem szám előtt tartani a mikrofont. Most sincs sok szövegem, ám most direkt van. Az összes szó a tiéd. Csak te... Minden érzésemet abba a néhány szóba igyekeztem sűríteni, melyet akárki is hallgassa majd új dalunkat, én neked fogok énekelni. Csak neked. Senki másnak. Könnyeim végigperegnek arcomon, de határozottan intek a felvevőknek, hogy kezdjük elölről. Látom csapattársaim sajnálkozó pillantásaikat, amiket rám vetnek. Nem törődtem velük. Be akartam bizonyítani, hogy igenis én is érző lény vagyok, nem csak egy díva. Egy normális ember, akinek összetörték a szívét.

Valószínűleg a hozzád írt dalom miatt, de már nem jöttél át hozzánk minden nap. Leginkább csak fellépéseinket látogattad meg. Nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni ezt. Bántam a dolgot. Mégis, legbelül boldog voltam. Örültem, hogy végre elmondhattam neked, hogy milyen fontos vagy számomra. Őszinte lehettem hozzád, s te elfogadtad. Nem dobtad el, nem vágtad a fejemhez, hogy mást szeretsz.

Telte-múltak a hetek, s egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy reggel te vagy az első, akivel találkozok lakásunkban. Furcsának tűntél, s úgy láttam, hogy bánt téged valami. Szemeid kisírtak voltak, s a szokottnál is fehérebb volt bőröd. Melléd ültem a kanapéra és halkan megkérdeztem, hogy minden rendben van-e veled. Valószínűleg nem én voltam a legtökéletesebb ember, akinek ilyen pillanatban melletted kell lennie, hisz dalommal sok mindent tönkretehettem, mégis... Nem bírtam ki. Aggódtam érted, s féltem, hogy esetleg valami bántódásod esett.

Kérdésemre nem válaszoltál, arcodon viszont gyöngyházfényű könnycseppek kezdtek el végigfolyni. Megdermedtem ültömben, s azt se tudtam, hogy mit tegyek. Csak néztelek, ahogy lehajtott fejjel sírsz, finoman rázkódó vállakkal és térdeden ökölbe szorított kezekkel. Szerencsétlennek éreztem magam. Aztán valahogy mégis sikerült kikeverednem ebből az állapotból. Az vezérelt, hogy ne lássalak szomorúnak. Fel akartalak vidítani. Tudatni veled, hogy akármi is történik, rám számíthatsz. Karjaim gyengéden köréd fontam és magamhoz húztalak ölelésemben. Éreztem, hogy kezeid hátamra csúszva megmarkolják pólómat, s azt is, hogy könnyeid felsőmet kezdik áztatni. Mégis... Boldognak éreztem. Úgy éreztem, jót teszek neked. S az, hogy te nem löktél el, hibáimat a szemembe vágva.

Csak tartottalak, kedves és nyugtató szavakat suttogva neked, lágyan ringatva testedet. Megértettem, hogy milyen az, amikor valakit már annyira szeretsz, hogy saját boldogságodat háttérbe szorítod azért, hogy a másikat mosolyogni lássad. Számomra csak ez lebegett a szemem előtt. Csak te...

Azon az estén éreztem, hogy valami történni fog. Bár csak ne történt volna... Sosem felejtem el az érzést, ami belém költözött. Azóta se akar elmúlni,d e nem is akarom. Hibásnak érzem magam a történtekért, hisz minden az én hibám volt. Nem igaz? Nem figyeltem rád eléggé, nem vettem észre a jeleket, az apró kis furcsaságokat. Mind azt hittük, hogy rendben vagy. Mosolyogtál, pimasz voltál, újra velünk voltál. És nekem több már nem is kellett. Csak legyél a közelemben és láthassalak, miközben mosolyogsz. mégha másra is...

Személyiségem szinte teljes fordulatot vett. Elutasító és bunkó voltam mindenkivel. Azt akartam, hogy utáljanak. Bűnhődni akartam. Nem jártam be próbáinkra, nem törődtem a táncokkal, amiket meg kellett volna tanulnom nekem is. Mindig a háttérben maradtam, s volt, hogy még a fellépések alkalmával se mozdultam többet a muszájnál. Hogy miért? Mert nem akartam. Szükségem volt arra, hogy kiabáljanak velem, fejemhez vágva, hogy önző vagyok. Az voltam? Valóban... Mégsem érdekelt. Csak élveztem, ahogy minden szóval mintha izzó vassal égetnének meg. Hagytam, s csak akkor sírtam, mikor senki sem látta. Utáltam ezt csinálni. Utáltam magamat, amiért ezt tettem veled. Hisz, ki más hibája lett volna, mint az enyém?