Fáradtan lépdelek be a váróba. Hogy volt az út idáig, s azt se tudom, hogy mit keresek itt igazából. Csak idejöttem. Ujjaim megérintik két egymásba fűzött gyűrűből álló nyakláncomat. Ő hozott ide. Amióta az eszemet tudom, megvan. Csak egy papír volt hozzátűzve, mikor megtaláltam. Az állt rajta, hogy hagyjam, hogy a szívem vezessen és el fogok hozzá találni. Fogalmam sincs, hogy kihez.
Sóhajtva indulok el, bőröndömet magam után húzva, hogy kint keressek majd magamnak egy taxit, ami majd elvisz apa nővéréhez, akinél lakni fogok a nyáron. Hirtelen néhány sikítozó lány tűnik fel a semmiből és rohannak el mellettem, kis híján fellökve engem is. Egyikük elejt egy borítékot, ami nem messze tőlem landol.
- Hé! - kiáltok a lányok után, de vissza se néznek, csak futnak kifelé. Sóhajtva hajolok le a borítékért, hogy megnézzem, mi van benne. Hátha találok valami nevet vagy címet, amire visszajuttathatom. A borítékból egy koncertjegy kerül elő, nem is akármilyen. Super Junior Super Show. Az állam szinte a földet súrolja. Ez kicsit élvezem az érzést, hogy egy VIP (?!?!) jegyet tarthatok a kezemben, de aztán tovább keresek valami támpont után, hogy ki lehet a gazdája a jegynek. Semmit nem találok. Kicsit elszontyolodok, hisz tudom, hogy valakinek nagyon fog hiányozni. De mégis... Nem tudom, hogy milyen közösségi portált használnak a koreai fiatalok, meg nem hiszem, hogy a becsületes gazdája jelentkezne érte.
- Szia! - toppan mellém egy vöröshajú lány, érdeklődve nézegetve a jegyemet. - Te is erre jöttél? És külföldi vagy? - kérdezget vidáman angolul. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, így csak bólintok. Akkor ez a jegy most tényleg rám maradt? - Érted, amit mondok, ugye? - pislog rám nagy zöld szemeivel. Megint csak bólintok. - Akkor jó! - sóhajt fel megkönnyebbülten. - A nevem Laura Lawrence, de hívj csak Lolának! Téged hogy hívnak? És honnan jöttél, ha szabad megkérdeznem? Én Norvégiából! Jártál már ott? Csodálatos hely, egyszer el kell jönnöd! Ugye eljössz majd oda egyszer?
A lány egészen addig mondja a magáét, míg meg nem unja némaságomat. Nem tehetek róla. Fogalmam sincs, mi ütött belé. Szerintem összekever valakinek. Mikor ezt megosztom vele, néhány pillanatig megütközve néz rám, aztán elkezd nevetni.
- Mindig ilyen vagyok! Szeretek ismerkedni és mivel úgy láttam, hogy külföldi vagy és egyedül jöttél, ráadásul ugyanarra a koncertre, azt gondoltam, lehetünk barátok! - magyarázza kicsit hadarva. Igyekszem követni. Mikor végez, nem tehetek róla, elnevetem magam. Annyira mókás ez a lány. És így már kicsit érthetőbb, hogy mi volt nála ez a csacsogás az előbb.
- Lehetünk persze! - mosolygok rá kedvesen, majd kezem nyújtom felé. - A nevem Tabitha Wance, de hívj csak Tabbynak, és én Amerikából jöttem - mutatkozok be neki. Arcán hatalmas vigyorral fog velem kezet, aztán halkan felvisítva a nyakamba veti magát.
- Köszönöm! Senkit sem ismerek itt, de most már van itt egy barátom!
A napot Lola társaságában töltöttem. A lány szobát bérelt magának egy hotelbe, de mivel nővérem látta, hogy mennyire elvoltunk, felajánlotta, hogy lakjunk velünk a lány is. Így hát végül hármasban vacsoráztunk az este, jót beszélgetve, majd elővéve egy társasjátékot, játszottunk egy jót. Furcsa egy kicsit, hogy ennyire jól elvagyunk a lánnyal. Nem igazán szoktam hamar barátságot kötni, de vele nem lehet nem jóban lenni. Nagyon kedves és aranyos lány. És mellette aztán nem lehet unatkozni sem. Sokat beszél és mesél mindenféléről.
Egy szobába kerültünk, s miután mindketten megágyaztunk matracunkon, elvégezve esti teendőinket tértünk aludni. A lány viccesnek és furcsának találta, hogy csak matracon tudok jól aludni, s így ő sem volt hajlandó befeküdni unokatestvérem volt ágyába. Így hát mindketten matracon fekszünk, s bár még mindig beszélgetünk, becsúsznak néhány perces szünetek, mikor egyikünk elalszik és nem válaszol. Aztán mindketten elalszunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése