Foolish heart [ Junsu ]

- Próbálj több érzelemmel énekelni! - adta a tanácsot énektanárom, Junsu. Igen, a DBSK-s Junsu. Régóta barátok vagyunk, s a fiú segít nekem elindulni énekesi pályámon. Cserébe mindig türelmesen végighallgatom, ahogy felmondja nekem szövegeit különböző színdarabjaihoz.

- Neked olyan könnyen megy - sóhajtom, s leeresztem mikrofonomat. Rengeteget énekeltem ma, s nem érzem úgy, hogy akármennyivel is jobban menne. Csak azt, hogy egyre jobban fáj a torkom.

- Okés, értem én, fáradt vagy - mosolyog rám megértően. - Gyere, megyünk fagyizni - int nekem. Kikapcsolom mikrofonomat, miközben kisétálok hozzá a kis stúdióból. Junsu felém nyújtja karját, én pedig odasétálva hozzá hagyom, hogy átkarolva vállamat elkezdjen kifelé terelni.

- Öhm... A mikrofont itt hagyná, kérem? - mondta az egyik asszisztens, mire észbe kaptam, s odaadtam neki. Zavart mosollyal arcomon köszöntem el tőlük.

Junsuval végigsétáltunk a folyosón, majd a liftnél megálltunk.

- Lehet ma kihagyom a fagyit - jegyzem meg elgondolkodva. Nem hiszem, hogy torkomnak jót tenne, akármennyire is szeretem. 

- Minden oké? - néz rám aggodalmasan. Ő is tudja, hogy mennyire odavagyok a jéghideg édességért, s talán ez az első alkalom, hogy elutasítom.

- Persze, csak fáj a torkom és fáradt vagyok - nyugtatom meg a fiút.

- És idegesít, hogy nem megy - teszi hozzá, túlságosan is ismerve engem. Ráhagyom a dolgot, felesleges letagadnom. Mikor megérkezik a lift, beszállunk. Junsu megnyomja a földalatti parkoló gombját, majd mindketten a fal mellé állunk, szembe egymással. Mindig így szoktuk.

- Miért zavar ennyire a mostani dal? A többin nem idegeskedsz ennyit - kérdezi arcomat fürkészve. Most mit mondjak? Hogy megvisel az, hogy hiába vagyok a közelébe, ő csak egy barátként gondol rám. Hogy énekeljek úgy szerelmes számot, ha viszonzatlan az én szerelmem?

- Nem tudom - vonom meg vállaim, s elfordítom fejem. Nem mondhatom el neki, hogy mit érzek iránta. Bőven van elég gondja nélkülem is, főleg most, hogy pereskednek kiadójukkal.

- Miért nem mondod el? - kérdi, s szemem sarkából látom, hogy felém lép.

- Mert semmiség. - Megrázom fejem, de nem tudom átverni. Megáll előttem, s karjaimnál fogva ölelésébe húz. Megremegek, mikor keze derekamhoz ér, s jóleső melegség tölt el, ahogy átölelem őt. Szeretem az ölelését. Meg mindenét.

- Tudod, hogy rám számíthatsz, akármi van - biztosít támogatásáról halkan. Oppa, ha tudnád... Kétlem, hogy akkor is ilyen támogató lennél. Bár ki tudja. Te mindenkivel kedves vagy és megértő, talán engem is meg tudnál érteni. Mindegy, nem kockáztatom barátságunkat. Túl sokat jelent ahhoz nekem.

- Haeni - húzódik el tőlem, hogy szemembe nézhessen. Azonnal elveszek melegséget árasztó szemeibe. Kezeim ökölbe szorulva lehullanak testem mellé. Égető vágyat érzek, hogy megérintsem őt, de tudom, hogy nem szabad. Pedig mennyire szeretném végre megérinteni őt, csókolni, bár beérném azzal is, ha megint megölelne. - Mi a baj? - kérdezi, ezúttal határozottabban és komolyabban. Tényleg tudni akarja, mert aggódik értem. Oppa, darabokra fogod törni a szívem, ha megtudod,  mit érzek irántad. Hogy mennyire fáj minden pillanat, amit nélküled töltök, s hogy mennyire repdes szívem, hogyha viszontláthatlak. De neked ezt nem szabad megtudnod.

- Kérlek - súgja nekem halkan. Ennyire tudni szeretnéd? Lehet, hogy feltűnt neked, hogy mindig kipirosodok, ha a közeledben vagyok? Hogy folyton ölelésért bújok oda hozzád? Vagy az, amikor sétálunk az utcán és csak úgy beléd karolok? Vajon feltűntek neked ezek az apró jelek.

- Haeni... - Simít végig arcomon puha ujjaival. Becsukom szemeim, s beharapom ajkam. Mi legyen?

Szívem nyer, legyőzve agyam tiltakozását, hogy el fogom őt veszíteni. Kicsit félve pillantok rá, miközben kezeimet nyaka köré fonom. Látom arcán a meglepődést, mire keserűség önt el. Ennyit erről. Te nem érzel úgy irántam, mint én irántad. De erről nem tehetsz, oppa. Ez csakis nekem köszönhető.

- Sajnálom. Nem tudok ezen változtatni - motyogom elhaló hangon, s levéve karjaimat nyakából, visszadőlök a lift falának. Lehajtom fejem, félek szemébe nézni. Vajon csalódott bennem? Vagy egyszerűen csak azt hiszi, hogy egy lettem az iránta epekedő fanok közül? Talán így van. Hisz az én szerelmem se más, mint puszta imádat és rajongás iránta. 

Csalódottságomban könnyek kezdik el szúrni szemem. Miért kellett nekem lépést tennem felé? Miért nem hallgattam inkább az agyamra? Szívem már megint csak rosszat okozott nekem, s most csak még jobban fáj. Ráadásul nem lennék képes ugyanúgy viselkedni, mint eddig, s úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Arcomon végigpereg egy könnycsepp, melyet több is követ.

Azok a puha ujjak, melyek nem sokkal ezelőtt arcomat érintették, most megint megteszik, ahogy a fiú letörli könnyeimet és felemelve arcomat mélyen szemembe néz.

- Nem is baj - jelenti ki, arcán lágy mosollyal. Nem kevés idő kell, míg felfogom, hogy mire érti. Még több könny buggyan ki szemem sarkából, s arcomat a fiú mellkasába rejtem. Nem hiszem el. Tényleg érez irántam valamit? Ez azt jelenti, nem? Vagy csak szimplán nem hatja meg és el fog viselni továbbra is. Agyam és szívem ismét harcra kel, de ezúttal Junsu is segít a döntésben, azzal, hogy szorosan magához ölelve, arcát hajamba temetve elsuttogja azt az egy szót, ami számomra a világot jelenti.

- Szeretlek.