Foolish heart [ Junsu ]

- Próbálj több érzelemmel énekelni! - adta a tanácsot énektanárom, Junsu. Igen, a DBSK-s Junsu. Régóta barátok vagyunk, s a fiú segít nekem elindulni énekesi pályámon. Cserébe mindig türelmesen végighallgatom, ahogy felmondja nekem szövegeit különböző színdarabjaihoz.

- Neked olyan könnyen megy - sóhajtom, s leeresztem mikrofonomat. Rengeteget énekeltem ma, s nem érzem úgy, hogy akármennyivel is jobban menne. Csak azt, hogy egyre jobban fáj a torkom.

- Okés, értem én, fáradt vagy - mosolyog rám megértően. - Gyere, megyünk fagyizni - int nekem. Kikapcsolom mikrofonomat, miközben kisétálok hozzá a kis stúdióból. Junsu felém nyújtja karját, én pedig odasétálva hozzá hagyom, hogy átkarolva vállamat elkezdjen kifelé terelni.

- Öhm... A mikrofont itt hagyná, kérem? - mondta az egyik asszisztens, mire észbe kaptam, s odaadtam neki. Zavart mosollyal arcomon köszöntem el tőlük.

Junsuval végigsétáltunk a folyosón, majd a liftnél megálltunk.

- Lehet ma kihagyom a fagyit - jegyzem meg elgondolkodva. Nem hiszem, hogy torkomnak jót tenne, akármennyire is szeretem. 

- Minden oké? - néz rám aggodalmasan. Ő is tudja, hogy mennyire odavagyok a jéghideg édességért, s talán ez az első alkalom, hogy elutasítom.

- Persze, csak fáj a torkom és fáradt vagyok - nyugtatom meg a fiút.

- És idegesít, hogy nem megy - teszi hozzá, túlságosan is ismerve engem. Ráhagyom a dolgot, felesleges letagadnom. Mikor megérkezik a lift, beszállunk. Junsu megnyomja a földalatti parkoló gombját, majd mindketten a fal mellé állunk, szembe egymással. Mindig így szoktuk.

- Miért zavar ennyire a mostani dal? A többin nem idegeskedsz ennyit - kérdezi arcomat fürkészve. Most mit mondjak? Hogy megvisel az, hogy hiába vagyok a közelébe, ő csak egy barátként gondol rám. Hogy énekeljek úgy szerelmes számot, ha viszonzatlan az én szerelmem?

- Nem tudom - vonom meg vállaim, s elfordítom fejem. Nem mondhatom el neki, hogy mit érzek iránta. Bőven van elég gondja nélkülem is, főleg most, hogy pereskednek kiadójukkal.

- Miért nem mondod el? - kérdi, s szemem sarkából látom, hogy felém lép.

- Mert semmiség. - Megrázom fejem, de nem tudom átverni. Megáll előttem, s karjaimnál fogva ölelésébe húz. Megremegek, mikor keze derekamhoz ér, s jóleső melegség tölt el, ahogy átölelem őt. Szeretem az ölelését. Meg mindenét.

- Tudod, hogy rám számíthatsz, akármi van - biztosít támogatásáról halkan. Oppa, ha tudnád... Kétlem, hogy akkor is ilyen támogató lennél. Bár ki tudja. Te mindenkivel kedves vagy és megértő, talán engem is meg tudnál érteni. Mindegy, nem kockáztatom barátságunkat. Túl sokat jelent ahhoz nekem.

- Haeni - húzódik el tőlem, hogy szemembe nézhessen. Azonnal elveszek melegséget árasztó szemeibe. Kezeim ökölbe szorulva lehullanak testem mellé. Égető vágyat érzek, hogy megérintsem őt, de tudom, hogy nem szabad. Pedig mennyire szeretném végre megérinteni őt, csókolni, bár beérném azzal is, ha megint megölelne. - Mi a baj? - kérdezi, ezúttal határozottabban és komolyabban. Tényleg tudni akarja, mert aggódik értem. Oppa, darabokra fogod törni a szívem, ha megtudod,  mit érzek irántad. Hogy mennyire fáj minden pillanat, amit nélküled töltök, s hogy mennyire repdes szívem, hogyha viszontláthatlak. De neked ezt nem szabad megtudnod.

- Kérlek - súgja nekem halkan. Ennyire tudni szeretnéd? Lehet, hogy feltűnt neked, hogy mindig kipirosodok, ha a közeledben vagyok? Hogy folyton ölelésért bújok oda hozzád? Vagy az, amikor sétálunk az utcán és csak úgy beléd karolok? Vajon feltűntek neked ezek az apró jelek.

- Haeni... - Simít végig arcomon puha ujjaival. Becsukom szemeim, s beharapom ajkam. Mi legyen?

Szívem nyer, legyőzve agyam tiltakozását, hogy el fogom őt veszíteni. Kicsit félve pillantok rá, miközben kezeimet nyaka köré fonom. Látom arcán a meglepődést, mire keserűség önt el. Ennyit erről. Te nem érzel úgy irántam, mint én irántad. De erről nem tehetsz, oppa. Ez csakis nekem köszönhető.

- Sajnálom. Nem tudok ezen változtatni - motyogom elhaló hangon, s levéve karjaimat nyakából, visszadőlök a lift falának. Lehajtom fejem, félek szemébe nézni. Vajon csalódott bennem? Vagy egyszerűen csak azt hiszi, hogy egy lettem az iránta epekedő fanok közül? Talán így van. Hisz az én szerelmem se más, mint puszta imádat és rajongás iránta. 

Csalódottságomban könnyek kezdik el szúrni szemem. Miért kellett nekem lépést tennem felé? Miért nem hallgattam inkább az agyamra? Szívem már megint csak rosszat okozott nekem, s most csak még jobban fáj. Ráadásul nem lennék képes ugyanúgy viselkedni, mint eddig, s úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Arcomon végigpereg egy könnycsepp, melyet több is követ.

Azok a puha ujjak, melyek nem sokkal ezelőtt arcomat érintették, most megint megteszik, ahogy a fiú letörli könnyeimet és felemelve arcomat mélyen szemembe néz.

- Nem is baj - jelenti ki, arcán lágy mosollyal. Nem kevés idő kell, míg felfogom, hogy mire érti. Még több könny buggyan ki szemem sarkából, s arcomat a fiú mellkasába rejtem. Nem hiszem el. Tényleg érez irántam valamit? Ez azt jelenti, nem? Vagy csak szimplán nem hatja meg és el fog viselni továbbra is. Agyam és szívem ismét harcra kel, de ezúttal Junsu is segít a döntésben, azzal, hogy szorosan magához ölelve, arcát hajamba temetve elsuttogja azt az egy szót, ami számomra a világot jelenti.

- Szeretlek.

Laser Force [ Baekhyun ]

- Nem talált! - üvöltök ki vigyorogva búvóhelyem mögül. Hallom, ahogy osztálytársam megereszt egy káromkodást. Csak nevetni tudok. évente egyszer elhoz minket az osztályfőnökünk lézer-harcozni. Persze, nem kötelező, de általában mindenki szokott jönni, kivéve a plázalányok. De ők nem is hiányoznak.

- Hányan lehetnek még? - kérdezi a fűben lapuló Liz. Fegyverének csövét lövésre készen tartja, miközben fejét az előtte heverő kidőlt fának támasztja, hogy ne találhassák el az érzékelőt.

- Kai még biztos bent van, Chanyeollal együtt, ők felfelé indultak, de mi inkább lent vagyunk. Valószínűleg még senki sem indult neki levadászni őket. 

- És a Bacon? - kérdezi, s rám vigyorog. Tudja, hogy köztem és Baekhyun között mindig párbaj szokott kialakulni, aminek az a tétje, hogy ki fizeti a másik fagyiját a játék után.

- Csak idő kérdése - mondom szokásos ördögi vigyorommal. Barátnőm felnevetett. Hirtelen levelek zördültek, egészen közelről, s hallottuk a lövéseket jelző pittyegéseket. Mindketten célra tartottuk fegyverünket, de az illető valószínűleg közülünk lehetett, mert mi nem kezdtünk el életet veszteni. A csúszós domboldalon Luhan száguldott lefelé, fegyverével és szabad karjával maga körül csapkodva. Bár vigyorgott, mi mégis összenéztünk Lizzel és azon járt a fejünk, hogy hogyan állíthatnánk meg a fiút. A dombnak még közel sincs vége, s lent várna a fiúra még a folyó is. Esélytelen, hogy megússza.

- Kapjuk el! - döntötte el Liz, s fegyverét ledobva a fa mellé felugrott mellém. Igyekeztünk megvetni lábunkat, s karunkat összefonva vártuk a fiú érkezését. Mikor előbukkant egy bokor mögül, meglepődni se volt ideje, máris belénk ütközött. Mindhárman hanyatt estünk és csúszni kezdtünk. Liz menedék-fája mentett meg minket, bár ne tette volna. Alaposan bevertük mindenünket.

- Olyan hülyék vagytok lányok! - jelentette ki Luhan, miközben igyekezett leszállni rólunk, ami nem volt könnyű, tekintve, hogy a néhány pörgés után eléggé összegabalyodtunk.

- Bagoly mondja verébnek! - vágok vissza összeszorított ajkaim között kiszűrve a szavakat.Fáj mindenem, de leginkább bordáim, amiket valamelyikük sikeresen bekönyökölt teljes lendületből.

- Mind hülyék vagyunk, de most keljünk fel valahogy! - zárta le a vitát Liz. Percekbe telt, mire ki tudtuk magunkat bogozni. Megkerestük fegyvereinket, majd sajgó tagokkal helyezkedtünk el ismét. Csodálom, hogy miért nem vagyunk kilőve már rég, de biztos van valami oka.

- Amúgy, mit csináltál te ott fent? - kérdezem a fiútól, aki lábaimhoz guggolt le.

- Sehunnal voltam - mondja, vigyorral arcán felpillantva rám. Hogy ezeknek még háborúban is a romantikán jár az eszük... Megjegyzés nélkül hagyom válaszát, jobb a békesség alapon. A békesség nem tart soká, ugyanis ismét léptek töri ketté az erdő csendjét.

- Ki vagy? - kiáltom, fejem a fának döntve, s ujjaim a ravaszra kúsznak.

- Szívszerelmed, ki más? - kérdez vissza nevetve Baekhyun. Valahonnan felülről jöhet, mert onnan hallom hangját. Nem is kellett nekem több, Luhant megkerülve indultam el lefelé, átugorva a hasaló Lizt. Biztosan haladtam fáról fára, nem akartam úgy járni, mint Lulu. Baekhyun figyelmen kívül hagyva a többieket követett engem, akik tudva kettőnk dolgáról, nem avatkoztak közbe. Egészen a folyóig futottam, ahol beállva egy terebélyes fűzfa alá, a domboldal felé irányítottam fegyveremet. Lőttem néhányat, mire tompa puffanást kaptam válaszul és egy „Jeee!“-t a fegyveremtől. Gondolom Baekhyun próbált meg kitérni a lövés elől sikertelenül. Pech. Tovább lőttem, hirtelen azonban valaki mellém ugorva befogta számat. Felkaptam fejem, s Baekhyun sötét szemeivel találtam szemben magam. A fiú kihasználva döbbenetem könnyedén kiüti kezemből a fegyvert.

- Sakk matt - suttogja nekem vigyorogva, miközben fejemre irányítja a fegyver csövét. Hiába kapálózok, életeim csakúgy peregnek, ahogyan a földön heverő fegyverem is tudatja velem. Mikor már csak egy marad, a fiú ellép tőlem, s vigyorogva oldalra biccent fejével. - Szeretlek elkapni! - kacsint rám. Fegyverem felkapva indulok el, pontosabban rohanok el a menekülési irányba. A fiú bár lelőhetne hátulról, tudom, hogy nem fogja megtenni. A múltkor is végigkergetett az egész pályán szinte. Egy élmény volt, és nagyon szeretem érte.

- Ne lőjetek! - kiabálja, gondolom mikor területükre érünk.

- Már megint kezditek? - érkezik a vigyorgó kérdés Kaitól, aki egy fa mögött gubbaszt, ráérősen babrálva telefonján. Gondolom, ő az aduász, ha már mindenki kidőlt. Azon már el sem gondolkozok, hogy hogy jutott le föntről a mi síkunkba, csak rohanok. Meglepődök, hogy errefelé már nincsenek csapattársaim. Elérjük azt a részt, ahol a már meghalt játékosok gyülekeznek. Jót nevetnek rajtunk, s kiabálva kezdenek el minket biztatni. Utamba akad egy nagy kidőlt fa, melynek tetején megtámaszkodva lendítem át magamat, hogy aztán megfordulva már lőhessem is a fiút. Baekhyun azt se tudja, mi van, döbbent arccal tűri, hogy peregjenek életei. Sikerül bevetődnie egy fa mögé. Lepillantok fegyveremre. Már csak három lövésem maradt, s teli táram sincsen már. Remek.

- Te mennyit tudsz még lőni? - érdeklődöm meg a fiútól. Remélem olyan keveset, mint én.

- Nekem még épp elég! - jegyzi meg valaki hátam mögül. Chanyeol vigyorgó arcával találom szembe magam, ahogy megfordulok. A végső lövést mégis nem tőle, hanem háturól kapom. Baekhyuntól.

- Te csaló! - fordulok a fiú felé durcásan. Mosolyogva sétál oda hozzám és ad könnyed csókot ajkaimra.

- Én is szeretlek - vigyorog rám. - Megyek, leszedem a többieket.

Int nekünk, majd hátat fordítva elindul visszafelé, fegyverét könnyedén maga mellett tartva. Karjaim mellkasom előtt összefonva ülök fel a fatörzse, s némán tűröm, ahogy kiiktat a játékvezető. Durcásan, belül mégis mosolyogva nézek távolodó barátom után. Annyira mégsem haragszom rá, hogy lelőtt. Úgyis ki fog engesztelni, ami nekem csak jót jelent.

Cherry [ Myungsoo/L ]

Nyugisan sétálgatok kedvenc parkomban. Örülök, hogy végre nyár van és nincsen iskola. Szeretem az osztályomat, csak fárasztó. Utam a cseresznyefák felé vezet, ahol kicsit lassítok tempómon. Szeretek itt lenni, bár akkor a legszebb, mikor a fák virágoznak. Táskám átveszem nyakamon, majd az egyik fához sétálva nyújtózkodni kezdek, hogy ehessek cseresznyét.

- Ne haragudj! - szólít meg valaki óvatosan, mire felkapom fejem. Egy nagyon helyes fiú áll előttem. Haja félig-meddig felzselézve, szemeit napszemüveg takarja. Egyszerű farmert visel, fehér trikóval és kék mellénnyel. Eszméletlenül jól néz ki. Pislogok párat, hogy leteszteljem, képzelődök-e csak. - Lefényképezhetlek? - kérdezi félénken, s feltűnik, hogy kezei között egy fényképezőgépet szorongat. Zavartan nézek rá. Engem? Miért?

- Csak ha én is - motyogom, s érzem, hogy elpirulok. Szeretném őt még látni, még ha csak fotón is. Teljesen elbűvölt, holott semmit sem csinált.

- Nem lenne szabad, de legyen. Mindenképp szeretnék rólad egy képet csinálni! - hadarja, s köszönésképpen meghajol felém. Tovább pirosodok. Hogy mondhat ilyet? És miért mondja ezeket?

- Mit csináljak? - kérdezem zavartan, ujjaimmal akaratlanul is ruhám szélével játszok.

- Csak folytasd, amit csináltál. Cseresznyét próbáltál szedni, nem? - kérdezi, s kihallom, hogy izgatott. De miért? Kissé értetlenül fordulok vissza a fához és nyújtózkodom ismét kedvenc gyümölcsöm után. Hallom lépteit, ahogy keresi a legjobb szöget, s közben a halk kattogást, ahogy képeket csinál. Ujjaim elérnek egy piros szemet, én pedig a fának támaszkodva lábujjhegyre állok, hogy leszedhessem. Mikor sikerül, sietve megtörlöm a szemet, majd bekapom, teljesen elfeledkezve arról, hogy fényképeznek. Óvatosan lestem át vállam fölött. A fiú kamerájával babrált valamit.

- Csodás - motyogja, mintha teljes ámulattal. Ismét zavarba jövök. Nem tudom mire vélni viselkedését. De komolyan. Leszólít, hogy hagy fényképezzen le, minden áron, aztán ámuldozik. Miért? - Szeretnéd megnézni őket? - pillant fel rám, én pedig érzem, hogy csupán a nézésétől elkezd verdesni a szívem. Mi van velem? Szerelem nem létezik első látásra. Bolondság!

- Persze - bólintok egy aprót, s odasétálok hozzá, közben feltéve kérdésemet. - Mire kellenek neked fotók rólam?

- Csak úgy - legyint egyet gyorsan, majd hogy elterelje figyelmemet, felém tartja a kamerát. Elkezdi nekem mutatni, hogy miket fényképezett rólam, de testem közben közelségére reagál. Borzongok, térdeim meg-megremegnek, s szívverésem az egekbe szökik. Istenem, komolyan mi ez? - Na, milyenek? - kérdezi, de nem tudom, mit vár tőlem. Nem értek a fényképezéshez. Nem lettek rossz képek.

- Jók lettek - válaszolom végül. A fiú rám mosolyog, majd elteszi táskájába a készüléket.

- Én én mit csináljak? - kérdezi, szinte incselkedve és sunyi mosollyal. Újfent előjön pirosodásom.

- Nem tudom - motyogom, miközben előveszem telefonomat.

- Én tudom. Szabad? - vágja rá, majd aranyos mosollyal telefonom felé mutat. Bízva abban, hogy nem fog elrohanni telefonommal, odaadtam neki. A fiú megkereste a kamerát, majd vállamnál fogva magához húzott. Felemelte a telefont és ránk irányította a kamerát. Azt hittem, ott helyben összeesek. - Mosolyogj - kéri rám pillantva. Megpróbálok így tenni, csak egy bökkenő van. Túl közel van hozzám. Bőröm ég, ahol keze ruhámon át hozzámér. Hallom a kis zárhangot, mire kicsit megkönnyebbülök. Aztán rájövök, hogy csak ennyi fog nekem maradni. Egy közös kép, meg érintésének emléke. Azt se tudom, hogyan hívják, és többet nem fogom látni. Érzem, hogy könnyek szöknek szemembe, de visszatartva őket, sikerül mosolyt erőltetnem arcomra. Megköszönöm, hogy megcsinálta a képet és hogy megengedte.

- Szívesen, viszont bár nem tilthatom meg, szeretnélek megkérni, hogy ne tedd közzé sehol - mondja kicsit komolyabban. Bólintok egyet, de belül szúr a szívem. Nem akarja, hogy akárki is egy képen lássa őt velem? Miért? Szégyell? - Nekem sajnos mennem kell - húzza el száját. - Örültem a találkozásnak és köszönöm a képet! - Meghajol felém, én pedig viszonozom a gesztust. Nem tudok mit mondani, csak esetlenül bólintok, hogy én is. A fiú még megajándékoz legszebb mosolyával, majd búcsút intve nekem elindul. Rossz nézni, hogy csak így elmegy. Fáj, hogy többé nem fogom látni. Kezemben tartott telefonomra téved pillantásom. Egyre nehezebb visszatartanom könnyeimet, s mikor a képernyő elsötétedik, már nem megy tovább, s engedek lefolyni egy könnycseppet arcomon. Még felpillantok egyre távolodó alakjára, majd hátat fordítva szaladni kezdek. Miért fáj ennyire? Nem is ismerem őt.

Paris [ Taeyang ]

Mosolyogva adok Taeyang arcára egy hatalmas puszit, hogy a fiú felébredjen. Nemsokára leszállunk Párizsban, szerintem nem akar lemaradni róla. 

- Ébredj Napocska! - puszilom meg ismét, mikor nem reagál.  Dünnyög valami olyasmit, hogy ő most fáradt, de inkább legyen fáradt, mint kipihenten hisztizzen, hogy lemaradt a megérkezésről. Körbelesek, hogy figyel-e ránk akárki is, majd a fiú felé hajolva megcsókolom. Ez beválik, szinte pillanatok alatt éber lesz és tarkómnál magához húzva veszi át az irányítást. Kuncogva szakítom meg a csókot és bökök az ablak felé. - Nemsokára odaérünk - tudatom vele. Taeyang mint valami kisgyerek tapad fel az ablakra. Lehet, hogy még az orrát is odanyomja, de az innen nem látszik. Míg a tájban gyönyörködik, addig én összepakolom holminkat. A fiú folyamatos jelzőkkel illeti amit lát, de többnyire ugyanazokat ismételgeti random sorrendben. Gyönyörű, szép, meseszép, csodálatos, érdekes, aztaaaa, wow, és a többi. Mosolyogva figyelem. Nekem ez már nem újdonság. Én vele most hazajöttem, nem tud nekem újat mutatni szerintem.

- Látom a házatokat! - jelenti ki hirtelen felém fordulva, mire felvont szemöldökkel hajolok át ülésén, hogy kinézzek. A Loire-völgy felett megyünk el éppen, s a napsugarak meg-megcsillannak a Versailles-i kastélyon. - Hercegnő vagy, te biztos ilyenben laksz! - mondja határozottan és gyerekes ellentmondást nem tűrően, mire nevetve simogatom meg arcát és adok neki könnyed csókot.

- Ha ez az elvárásod, csalódni fogsz - tudatom vele visszahuppanva ülésembe.

- Tök mindegy, hova megyünk, ha te is ott leszel nekem! - mondja, s most ő hajol felém csókot adni. Átölelem nyakát, s ujjaim tarkóján lévő tincseit birizgálják. A fiú vágyakozva túr bele hajamba, de tudja, hogy nem szabad. Ki tudja, mikor szúrja ki őt valamelyik fan. Így is úgy van megbeszélve, hogy külön megyünk le és el lakásomhoz. Fő a biztonság, ez volt az első, amit megtanultam vele.

- Szeretlek! - súgja nekem számba, hogy senki más ne hallhassa. 

- Én is téged - mosolygok a fiúra, s megpuszilom homlokát. - Minden össze van pakolva? - kérdezem, visszahúzódva ülésem térfelére. Taeyang mint mindig, most is csalódott fejet vág, mint a kisgyerek, akitől elvették a játékát. A fiú leellenőrzi, hogy mindene megvan-e, majd engedelmesen bekötjük öveinket, mikor a gépi hang erre utasít minket. A fiú kezemet szorongatja, miközben az egyre közeledő repteret nézi.

- Nem akarok nélküled lenni! - fakad ki, szerencsére csak koreaiul és viszonylag halkan.

- Ne aggódj, nem lesz olyan hosszú az út! Reméljük a rajongók nem fognak követni hozzám - nyugtatom meg, s vállára döntöm fejem. Nemsokára majd el kell mennünk egymás mellett, mintha nem ismernénk a másikat. Ez a legfájóbb része az egésznek, bár mindig túléljük.

- Reméljük - dünnyögi, s tudom, hogy rosszkedve nem alaptalan. Volt már rá példa, hogy hotelszobát kellett kivennünk, mert egyszerűen nem jutottunk be az előre lefoglalt házba a fanoktól. Az mondjuk izgalmas volt, de elég volt egyszer. - Úgy szeretnélek végre felvállalni - suttogja keserűen, s érzem, hogy keze megfeszül. Hát igen, ez örök téma. Egyikünknek sem lenne ellenére, ráadásul ideális idol barátnő vagyok alapból is, Taeyanggal pedig évek óta szeretjük egymást. Nemsokára keresek hat éve. Kapcsolatunk túlél szinte mindent, kezdve a kötelező katonai szolgálattól YG kezdeti ellenszenvéig.

- Győzd meg a főnöködet - mondom, mint mindig, ő pedig felsóhajt. Nem értem, hogy miért nem engedi, hogy nyilvánosságra hozzuk kapcsolatunkat, hogy ne kelljen külön-külön járkálnunk a lebukástól félve. Jiyongnak is megengedte, hogy barátnője legyen.

- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, mi fog történni? - kérdezi, mikor már lefelé sétálunk a repülőgépről. 

- Nem biztos, hogy a legjobb ötlet, de örülnék neki és bízok a döntésedben - válaszolom mosolyogva, s érzem, hogy jóleső melegség árad szét bennem.

- Ez esetben, hölgyem - hajol meg felém udvariasan, s karját nyújtja. Szórakozottan pukedlizek, majd összekulcsolva ujjainkat megpuszilom arcát. Elindulunk, napszemüvegeinket feltéve, s bár mindketten repdesünk az örömtől, mégis kicsit félve sétálunk a kijárat felé. Nagyon drukkolok, hogy főnökének inkább imponáljon „bátorságunk“, mintsem megbüntessen minket érte.

Lassan kiérünk a biztonságos részről. A fiú testőre felveszik szokásos alakzatukat. Összenézünk a fiúval.

- Szeretlek, nem számít, mi lesz - jelenti ki, s megpuszilja homlokom.

- Én is téged - súgom neki, s vállának döntöm fejem egy pillanatra.Mély levegőt veszünk, majd folytatjuk utunkat kifelé. Amint kinyílik előttünk az ajtó, sikítás támad és hangzavar odakint. Taeyang biztatóan megszorítja kezem, majd átlépünk az ajtón. Mindketten felvesszük legszebb mosolyunkat, de csak a fiú integet rajongóinak. Én csak lépdelek mellette, s szívem hevesen dobog. Megtettük. Most már az egész világ tudni fogja, hogy boldogok vagyunk.

Bevezető :)

Sziasztok!

Úgy döntöttem, elkezdek egy új blogot, ahová a oneshot történeteim fognak felkerülni, illetve azok, amik nem egy nagy projekt részei, mint például a Be(a)st Summer, a K.S.Entertainment vagy a K-STAR. Remélem tetszeni fognak nektek, véleményt és kritikát egyaránt szívesen fogadok :)

x H.B. x